Gyerekkorom óta minden évben az indította a tavaszt, hogy a szüleimmel és a húgommal lementünk a balatoni nyaralóba, rendbe tenni a kis házikót és a kertet a közelgő nyárra. Amíg kicsik voltunk, addig a húgommal gyakorlatilag egész nyáron lent voltunk a Balcsin, és mindig valaki más vigyázott ránk. Hol anya, hol apa, hol a nagyi, és mikor már nagyobbak voltunk, akkor a nálunk csak pár évvel idősebb unokatesók pesztráltak minket. Életre szóló emlékeket jelentenek azok a bulik, amiket együtt csináltunk ott. Anyám a mai napig nem tudja, hogy a korondi tálja miként lelte halálát egy elvadult grillpartin.

Ma már a szüleim idősek, ízületi gondjaik vannak, nincs kedvük és energiájuk leutazni a nyaralóba, a húgommal pedig mindketten a szállodaiparban dolgozunk, a nyár a főszezon a mi szakmánkban, így nekünk évek óta nincs időnk olyan luxusra, mint a nyaralás a Balaton-parton. A pénz viszont az egész családnak jól jön, így már több éve kiadjuk a nyaralót a nyári szezonra, amolyan „kulcsosház” jelleggel.
Mivel mindkettőnk a turizmusban dolgozik, ezért nem okoz különösebb kihívást a kis nyaraló kiadásának menedzselése egyikünknek sem, mégis jó érzéssel tölt el minket, hogy ezzel is foglalkozhatunk, és a szakmai tudásunkat kihasználva hasznot hajthatunk idősödő szüleinknek a családi kasszába.

Ehhez persze a tavasz beköszöntével hugi és én le szoktunk menni a nyaralóba, hogy megnézzük, minden működik-e, kifessünk és kitakarítsunk, kertet rendbe tegyük, ha valamit javítani kell, akkor azt megcsináljuk, vagy keressünk egy ügyes mestert, aki megcsinálja helyettünk.

Idén is mindketten kivettünk pár szabadnapot, és így egy kellemesen dolgosnak ígérkező hosszú hétvégét kreálva autóba ültünk, és lementünk a Balatonra. A nyaraló a parttól nem messze, egy csodaszép ősfás üdülőövezetben van, ahol szezonon kívül a madár sem jár.
Az utcába befordulva már látszódott, hogy a kerti kiskapu nyitva van, és egyből éreztem, hogy valami nincs rendben. A kaput én magam zártam be a szeptemberi utolsó vendégünk után. Nem lehet nyitva, hacsak… Hacsak a télen be nem törtek hozzánk! A felismerés mellbe vágott, a húgom is látta rajtam a kezdődő pánikot, és próbált megnyugtatni. Direkt nem hagytunk itt értékesebb holmikat, csak egy öreg képcsöves tévét, egy százötven kilós hűtőt, egy hasonló súlyban lévő öreg mosógépet, és az otthonról kiszuperált ezer éves elektromos tűzhelyet. Súlyánál és méreténél fogva egyiket sem könnyű meglovasítani, nem beszélve arról, hogy használt és elavult háztartási cikkek nem érnek sokat a feketepiacon sem, talán a betörők is rájöttek, hogy nem éri meg a fáradtságot.

A telekre belépve még nem láttam a bejárati ajtót, mert egy sor tuja eltakarja. Rögtön arra gondoltam, hogy ezt még ma kivágatom. Talán nem történt volna ez, ha az ajtó látszana az utcáról, talán akkor nem lettek volna a tolvajok sem ilyen bátrak.
A bejárati ajtót felfeszítették, a javításhoz egészen biztos, hogy szakembert kell hívnunk. A nappalit láthatóan feldúlták, bent sár és falevelek voltak mindenütt. A háztartási gépek a helyükön álltak, egyedül az öreg tévé tűnt el, és néhány új váza, tál, dekoráció, amiket tavaly tavasszal vettünk, hogy kicsit modernebbé varázsoljuk a helyet. Megnyugtatott, hogy az ajtót leszámítva nem igazán jelentős az anyagi kár. Inkább az bántott, hogy valaki csak úgy besétált ide, a mi gyerekkori emlékeink helyszínére, és kedvére garázdálkodott a dolgaink között.

„Ugye, van biztosításunk?”, kérdezte Hugi. Az ilyen jellegű dolgokat mindig én intéztem, valahogy sosem volt kérdés, hogy ez a nagy tesó feladata. „Nincs”, válaszoltam kurtán, lesütött szemmel, az igazságnak megfelelően.

Hugi csak rázta a fejét, leterített egy újságpapírt az összekoszolt kanapéra, leült, majd ölébe vette a laptopját, és azt mondta, „Na, akkor most megkötjük azt a Pannonsafe lakásbiztosítást, amit az otthoni lakásra is megkötöttünk múlt héten!”.
Éreztem a hangján, hogy mérges rám, és igaza volt, az én hibám, hogy csak halogattam a biztosítás megkötését, míg végül el is feledkeztem róla. Csendben melléültem, és hiába vagyok én a nagy tesó, most csak figyeltem, ahogy ténykedik. Fejből tudta a Pannonsafe lakásbiztosítás honlap címét, és olyan gyorsan kattintgatott, hogy meg kellett kérnem, lassítson, mert azért én is tudni akartam, mire is kötünk biztosítást.
Nem is tudom, miért halogattam, nagyon gyorsan megvoltunk az online ügyintézéssel, és ezután csak a kitöltött papírt kellett emailben elküldeni, majd netbankon keresztül átutalni a biztosítás díját. Tényleg csak néhány pillanat és klikkelés volt az egész. Butaság, hogy nem kötöttem meg előbb.

Csak a véletlen szerencsének (és a 40 éves, mázsás háztartási gépeknek) köszönhetjük, hogy nagyobb kárunk nem keletkezett. Örülök, hogy ősszel a DVD lejátszót és a kisebb, értékesebb kényelmi felszereléseket magunkkal vittük, mikor bezártuk télre a nyaralót. Belegondolni is rossz, mibe kerülne ezt mind saját zsebből pótolni.
Mostantól szerencsére már véd minket a Pannonsafe lakásbiztosítás.